A „lélegző” kifejezés vakolatok és festékek esetében épületfizikai szempontból pongyolának mondható. Érdemes például a passzív házakat megemlíteni, amelyekben követelmény a légtömör épületburok. A légtömörség tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy milyen mértékben képes lezajlani az épület belső levegőjének cseréje, az esetleges réseken, hézagokon keresztül. Az átlagos légcsereszám óránkénti értéke Németországban pl. nem csak a passzívházakra előírt érték, hanem átlagos épületekre is vonatkozik. Természetesen egy normál épület esetében kevésbé szigorú a követelmény.

A nem légtömör épületszerkezeteken keresztül meleg, párás levegő áramlik ki az épületből, ezáltal jelentős hőveszteségeket, és a pára kicsapódása esetén – amely jellemzően meg is történik az épület hideg pontjain - épületkárokat okazva. Így kijelenthető, hogy a légtömörség kérdése épületeknél egyrészt állagmegóvási, másrészt hőtechnikai szempont. Állagmegóvás szempontjából döntő, hogy a meleg, páratelített levegő ne jusson akadálytalanul a külső hidegebb épületszerkezetekbe, mert ott kicsapódva jelentős károkat okoz a szerkezetben. Hőszigetelési szempontból rendkívüli mértékben romolhat egy adott szerkezet hőszigetelő hatása, amennyiben légrés keletkezik a kivitelezés során.

Egy kísérlet eredményeként egy 1 x 1 m-es szálas anyaggal hőszigetelt épületszerkezet U=0,30 W/m2K-es értékkel bírt, azonban 1 m hosszú 1 mm-es rést hagyva a belső épületburkon ugyanazon szerkezet U-értéke 1,44 W/m2K-re, vagyis egyötödére romlott. A fentiek következményeként kijelenthető, hogy a „lélegző” kifejezés vakolatok és festékek esetében nem biztos, hogy a legszerencsésebb kifejezés. A légtömör szerkezet fogalma nem azonos a páraáteresztő szerkezettel. Egy kétoldalon vakolt téglafal légtömörséget biztosít – ezért kell a hőszigetelő táblák felhelyezése előtt bevakolni egy falazatot passzív épületek esetében -, azonban ettől a szerkezet még lehet páraáteresztő. Az előzőnek ellenpéldája egy rosszul kivitelezett belső párazáró fólia, hiszen ez nem páraáteresztő anyag, azonban a kivitelezési hibák következtében légtömörnek sem mondható.

A légtömörséget sok esetben kézzel is meg lehet vizsgálni, amely azt jelenti, hogy zárt nyílászárók esetén végigjárjuk az épületet és kezünkkel próbáljuk megkeresni azokat a pontokat, ahol az épületszerkezet „húz”. Ez tulajdonképpen kisebb nagyobb légmozgást jelent, amely jellemzően nyílászárók környékén, illetve szerkezeti csatlakozásoknál alakul ki. Természetesen ez egy nagyon egyszerű formája a légtömörség vizsgálatának, erre a feladatra profi gépesített eljárás is alkalmazható, pontosabban az ún. Blower-door teszt. Ez tulajdonképpen egy légtömör keretet, egy ventillátort, valamint egy nyomáskülönbség mérőt foglal magába. Az eszköz 50 Pa nyomáskülönbséget generálva méri az óránkénti légcsereszámot, vagyis azt, hogy mennyi levegő szökik el a réseken keresztül. Magyarországon ez az érték csak a passzívházakra definiált, értéke 0,6 1/h, vagyis legfeljebb a teljes belső térfogati levegő 60 %-a cserélődhet le egy óra alatt. Ezen alacsony érték következtében a friss levegőt biztosítani kell egy ilyen típusú épületben: ezt hővisszanyerős szellőző berendezéssel lehet megtenni, melynek hővisszanyerési hatásfoka igen magas értékű (min. 70 %). Hagyományos épületekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni a németországi követelményeket, amely maximum 3,0 1/h szellőzőrendszer nélküli épületkben, míg szellőztető rendszerrel szerelt épületeknél 1,5 1/h.

A légtömörség kérdése tehát követelmény egy valóban energiatakarékos épület esetében. Ezt már a tervezési folyamatban végig kell követni és a megvalósulását ellenőrizni kell. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az épület belsejében egy jól körülhatárolható légtömör épületburkot kell kialakítani.

Légtömörnek a következő anyagok/szerkezetek tekinthetőek:

2 oldalon vakolt téglafal
Folytonos párafékező fólia átlapolásokkal

Nem légtömör szerkezetek:

Nem légzáróan kialakított csőáttörés
Vakolatlan tégla falazat hézagokkal

Az anyagok páraáteresztő képessége nem feltétlenül függ a légáteresztő képességtől (légtömörségtől). A párának nincs szüksége légrésre ahhoz, hogy vándorolni tudjon. Érdemes például egy jó lég,- és szélzáró páraáteresztő fóliára gondolni.

A lazúr tulajdonképpen továbbfejlesztett fapác, fafesték. Elsődleges feladata a fafelület hosszú távú védelme, míg másodsorban rendkívül változatos és szemet gyönyörködtető esztétikai bevonatot képez. Rengeteg fajtája létezik több különböző csoportot lehet megkülönböztetni: létezik beltéri és kültéri lazúr, vékony és vastaglazúr, selyemfényű és matt fényű lazúr.

Vastaglazúr - Vékonylazúr

A két anyag közötti lényeges különbség, hogy míg a vastaglazúr egy vékony film réteget képez a fa felületén, addig a vékonylazúr teljesen beivódik a fába, és mélyen beszívódva, stabilan kapcsolódik a fafelülethez.

Miért van szükség lazúrozásra?

A fa mint anyag kivágását és feldolgozását követően is élő anyagnak tekintendő. Nem új keletű az információ, mely szerint a faszerkezeteket védeni kell a külső és belső káros hatások ellen. A fakonzerválás semmiképp sem elhagyható folyamat a faszerkezetek készítése során. A lazúrozás megvédi a külső téri faszerkezeteket az elsötétedéstől, UV állóvá teszi a szerkezetet, védi a fát az esetleges nedvesedéstől, illetve távol tartja a kártevő rovarokat. Itt meg kell említeni, hogy a faszerkezetek szempontjából az egyik legkárosítóbb hatás a nedvesedés – kiszáradás váltakozása, mert ez képes teljesen tönkretenni a fa szerkezetét. Amennyiben a faszerkezetek folyamatosan szárazon vagy víz alatt állnak úgy nem történik bennük károsodás. Az utóbbira kiváló példa az olaszországi Velence városa, ahol akkor jelentkeztek a statikai problémák az épületek esetében, mikor a jellemző fa alapok a tengerszint süllyedése következtében hirtelen a vízszint fölé kerültek. Korábban – évszázadokon keresztül – még a sós tengervíz maró hatása ellenére sem volt probléma a szerkezetekkel, mivel azok állandóan víz alatt voltak.

A lazúrozás lehetővé teszi, hogy az eredeti fafelület erezete még hangsúlyosabban, szebben látszódjon, kiemeli a sötét és világos színű részek kontrasztját, illetve sajátos felületek létrehozását teszi lehetővé.

Egyes esetekben pl. homlokzatokon a vakolatot és festéket azonos célra alkalmazzák. Ennek ellenére a két anyag között jelentős különbségek találhatóak. Gyártási oldalról nézve egy vödör 15 kg-os vakolat nagyjából 3 kg festéket tartalmaz, míg a többi része az kvarchomok, illetve bányászott kövek. Ez azt jelenti, hogy míg egy vakolatban a legnagyobb szemcseméret általában 1 mm és 3 mm között változik – a kívánt vakolati struktúrától függően –, addig a festékek esetében általában ηm (10^{-6 m) tartományról van szó.}

Színezés

A bányászott alapanyag következménye, hogy a vakolat esetében jóval nagyobb az ún. „véletlen faktor”, amely leginkább a színezésen követhető nyomon. A bányászott anyag által alkotott összetétel állandóan változik ezért keverőgéppel történő színezés esetében árnyalatnyi színeltérések lehetségesek. Ezen okok következményeként javasolják a gyártók, hogy egy homlokzatra egy gyártási számból való vakolat kerüljön. Mivel az egy gyártási számból (Charge szám) származó vakolatok azonos bányászott alapanyagból készülnek, minimálisra csökken a színeltérés esélye. Természetesen a gyakorlatban – köszönhetően a számítógép vezérelt gyártói gépsornak, illetve a robotizált keverőgépeknek – ritkán adódik bármilyen színeltérés, de a gyártási körülmények megismerésével érthetővé válik, miért lehetnek mégis eltérések.

Kivitelezési különbségek, alkalmazástechnológia

A festék és vakolat alkalmazásában lényeges különbség van a glettelt felület elvárt minősége között. Míg a vakolat szemcsenagysága mm-es tartomány, addig a festék a mikrométer tartományban mozog. Ennek következtében kisebb glettelési hibák nem jelentenek problémát a vakolat esetében, azokat a fedőréteg maradéktalanul eltakarja. A festék nagyon vékony filmréteget formál a felületen, melyen a nagyobb simítási hibák átütnek, ezáltal csökkentve a ház esztétikai értékét.

Az újabb vakolatok esetében sűrű és általában színezett vakolatalapozót alkalmaznak „tapadóhídként”. Erre azért van szükség, mivel a vakolatok színezésével csak a töltőanyag kerül színezésre, illetve a szemcséket körbeveszik a színező pigmentek. Amennyiben mechanikai behatás következtében néhány szemcse kiesése, kiperdülése bekövetkezik, a színezett alapozó láthatóvá válik, azonban mivel ez is a vakolattal azonosan színezett, így megőrzi a homlokzat egységes színét.

Felhordási technológiából adódóan kiemelkedően fontos a színezett alapozó a gördülőszemcsés (dörzsölt) vakolatoknál, mivel itt felület dörzsölése során néhány szemcse mindenképp kipereg, ahol automatikusan előtűnhet az alapozott felület.

Festés előtt áttetsző mélyalapozót kennek fel a szakemberek, amely beszívódik a felületbe és tapadó felületet képez a fedőfesték számára. A festékek összefüggő, filmszerű bevonatot képeznek a felületen, amelyből szemcsék nem tudnak távozni, ezért itt nincs is szükség színezett alapozóra. A homlokzati festékek általában vagy rugalmasak, vagy nagy mechanikai ellenálló képességgel rendelkeznek, ezért nagy mechanikai behatás szükséges a felületek megsértéséhez – bár ez természetesen a különböző festékek minőségétől függően változhat.